Enyim, tied, övé - Mór Jókai

?A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták, s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól, bujkálva a fuzbozótok között, néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elol, tájékozva az utat, s jelt adva remekül utánzott vadlúdkiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt. A Göncöl-csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az ido, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gúla volt rakva nádkévékbol. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nostény farkas. Ez volt a jel, hogy célnál vannak. A nádastul egy hosszú sor törpefuzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje kétakkora, mint a fala, s mely félig belefekszik a Sióba. Ez,az uzdi malom. Egy ablaka vérveres fénnyel világít a távolba, körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedo sugár jegenyefák zúgnak a koronként feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledo léptek zaját. Az ellenfélnek még csak eloorsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember. A támadó csapat akadálytalanul, nyílt kapun keresztül juthatott az udvarra.?