Vívódások - Gombola András

Terápiás céllal kezdett hozzá a múltja feldolgozásához, de a végeredményt látva kiderült, hogy nemcsak önmagán, másokon is segíthetne tapasztalatai megosztásával. Gombola András így kezdi vallomása bevezető részét: „A szöveggel kapcsolatban olyan kérdések foglalkoztattak, hogy miért kellett mindezt leírnom, és mi volt a célom azzal, hogy ilyen nyíltan kiteregettem az életemet, azaz hogy mi történt a múltban, hogyan viselkedtem, hogy reagáltam le dolgokat... Ezeket mind fel kellett dolgoznom, végig kellett pörgetnem, mivel egy nagy gödörben voltam, halálközeli élményeken mentem keresztül az alkohol miatt.” Az egykori vívóbajnok talán maga sem tudta, mikor belekezdett élete történetébe, hogy a tolla egyszer csak ugyanolyan könnyedséggel szántja a papírt (Visky Anna a kézírásos szöveget kapta kézhez), amilyen fürgén a vívótőrrel bánt a többszörös bajnok, szatmárnémeti születésű vívó. Gombola András sodró vallomása többféleképpen is értékelhető: egyrészt érvényesül benne a segítő szándék a szintén valamilyen szenvedélybetegséggel küszködő sorstársak, illetve azok hozzátartozói irányában, másrészt mozgalmas regényként, korrajzként is olvasható. A szocializmus utolsó éveire felcseperedő sportoló mindenestől birtokba akarja venni az életet, az élvezetek halmozásának kényszere pedig már gyerekkorától kíséri, ebben mindenképp része van sajátos életformájának is. A sportolólétnek, a folyamatos sikereknek köszönhető a hamissá torzult énkép is, amit csak most próbál felülvizsgálni az önéletrajz írója. A vallomás zárásaként nem próbál szentenciákat megfogalmazni, mint aki mindentől megszabadult. A „szupersztár” életet élő Gombola Andrást esendő és reménykedő emberként látjuk viszont a könyv végén, aki nem szentenciákban mondja ki a tanulságot: az önismeret nagyon fontos, neki – például – az életét mentette meg.