S.T.A.L.K.E.R. - Agyar - Jerzy Tumanovszkij

A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből. Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül. Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra. A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét. Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb?