Pelso legenda - Tömösváry Zsigmond

Az ?étterem mellett befordultak jobbra, és lassan elhagyták a házakat. Fák szegélyezték a földutat. – Beviszel az erdőbe? – kérdezte pár perc múlva Jutka nevetve. – Ne gondolj semmi rosszra – szaladt ki a férfi száján ijedten. – Rosszra én nem is gondoltam – felelte pajkosan a nő, és a férfi karjába csípett. – Több komolyságot, kisasszony – fordult mosolyogva felé Tamás, és a halántékára nyomott egy puszit. – Mindjárt odaérünk. – Hova érünk? – kérdezte türelmetlen hanghordozással Jutka. – Bízz bennem – válaszolta a férfi azzal a magabiztos tónussal, aminek nem lehetett ellenállni. Jutka ismét megszorította a karját válaszul, hogy bízik benne. Pár percig némán mentek egymás mellett, átadva magukat a természet és egymás közelségének. Kiértek a fák közül, és egy fehér sziklaképződmény felé haladtak. – A gejzírkúp – ismerte fel a köveket a nő. – Nem simán gejzírkúp – állt meg előtte Tamás, majd rátette a tenyerét a sziklára. – A kelták úgy nevezték, hogy síró kövek. Szerintük gyógyító energia áramlik belőlük. Jutka kicsit meglepődve nézte a férfit, majd a sziklát. Felemelte a kezét, és mintha forró felületet szeretne megérinteni, lassan helyezte rá a tenyerét. Újra Tamásra nézett, aki csukott szemekkel, átszellemülten állt. Hát legyen, gondolta, és ő is becsukta a szemeit. Megpróbált kikapcsolni minden zavaró tényezőt, és lecsupaszítani az elméjét. Lassan megnyugodott, a szíve normálisan vert. Egy darabig nem történt semmi. Aztán melegséget érzett a tenyerében. Geológus elméje tudta, hogy ez nem lehetséges, mert a gejzírkúpok évezredek óta kihűltek. A meleg azonban vitathatatlan volt. Felkúszott a karján a mellkasáig. Végtelen nyugalom kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy eggyé válik a természettel. Valami megmagyarázhatatlan energia áramlott belé, ami egyfajta megvilágosodás felé tereli. Fény kezdett pislákolni az elméjében. És egy felimerés…