Megjártam a Don-kanyart - Rácz Árpád (szerk.),Lajos Somorjai

A Somorjai Lajos életét meghatározó, maga szabta négy alapelvhez: őszinteség, jóindulat, intelligencia és szorgalom, bízvást hozzátehetjük ötödikként: emberség. Sohasem hangoztatta, de mindenkor meghatározta cselekedeteit. A fronton is, életveszedelemben is, társulva a hippokratészi eskü szellemével. Orvosként is ember volt: egyformán gondjaiba vette az orosz hadifoglyot és a lezuhant német pilótát, magyar túlélőt keresett a holtak között a partizánok járta erdőségben, mert „az orvosnak az kötelessége”. Katonaként is ember maradt: nem bántotta, futni hagyta a fegyvertelen ellenséget, s örült, hogy jót tett vele. És emberként is igazolta humánumát a körülötte dúló embertelenségben: megindult a lelke a halálra ítélt, élő pajzsként fogva tartott oroszok és az elgyötört zsidó munkaszolgálatosok láttán, s párás szemmel hallgatta a súlyos sebbel a műtőasztalán fekvő, családját szólító magyar bakát, miközben bátorította, pedig tudta, hogy menthetetlen. Mindennél jobban ragaszkodott feleségéhez és gyermekeihez. Már-már követelve óhajtotta a szeretetet, mert az jelentette számára az egyetlen kapaszkodót a túléléshez a végletekig elfajult világban. S amikor testileg-lelkileg meggyötörve kikerült az urivi hídfőcsata poklából, az első simogató szóra feladta érte a házastársi hűséget. De később nem szégyellte megvallani gyengeségét. Gyakorlatias gondolkodása és tisztánlátása nemcsak reménytelennek tűnő helyzetekből mentette ki, hanem képessé tette átfogó katonai és politikai összefüggések felismerésére is. Már 1942 nyarán, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája előtt látta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, főként nem az oroszok ellen. A magyaroknak pedig semmi közük hozzá, valamennyien eszközök és áldozatok az idegen célok oltárán. Latolgatta hazája sorsát: vajon szerbek, oroszok, esetleg angolok szállják-e meg a vereség után? Tárgyilagosan ítélte meg a magyar hadsereget, a német szövetségest és az ellenséget. Kárhoztatta a magyar hadvezetés I. világháború idejét idéző felfogását, a csapatoknak a német és az orosz erőkéhez mérten korszerűtlen fegyverzetét, felszerelését és akadozó ellátását. Elismerte ugyan a németek katonai felkészültségét, jó szervezettségét és modern haditechnikáját, de nehezen viselte el gőgjüket. Ugyanakkor érdeklődéssel – és nem az ellenség elfogultságával – fordult Oroszország felé, s megértette, sőt méltányolta az orosz mentalitást. A „nyugati kultúrfölény” szemszögéből vélekedett a városi és a még szembetűnőbb falusi elmaradottságról, de lenyűgözte az orosz táj és az ortodox templomok látványa. Sajnálkozott a kolhoz gondolatával félrevezetett, nyomorult paraszton, és elvi felsőségének tudatában folytatott vitát a kommunizmus eszméjét meggyőződéssel valló pilótanővel, de tisztelettel szólt a mezítlábas, elhanyagolt külsejű tanítóról és az autószerelőről, aki Tolsztojt olvasott, s jól ismerte a világirodalom klasszikusait is. Megértéssel szólt a szülőföldjéért harcoló orosz katona fanatizmusáról, az utolsó előtti töltényig ellenálló s az utolsót magának szánó lezuhant repülőről. Elborzadt a partizánok kegyetlensége láttán, amikor senkinek sem irgalmaztak, de hősöknek kijáró tisztelettel szólt róluk, amikor nem kértek maguknak kegyelmet. A napló eleven, jó tollal megírt, érdekfeszítő olvasmány. Somorjai Lajos adott helyen és időpontban élte meg az eseményeket, azonnal vagy néhány napos késéssel rögzítette a történteket, s mivel jó megfigyelő volt, a történelmi hitelességhez többnyire nem fér kétség. Legfeljebb az innen-onnan érkezett rémhíreket érheti kritika, amelyek között nem tett – nem is tehetett – különbséget a szerző. A szövegen a lehető legkevesebb változtatást hajtottuk végre. Mindenekelőtt az elmúlt évtizedekben megváltozott helyesírási szabályok szerint igazítottunk rajta. A katonai alakulatok és a rangfokozatok rövidítését feloldottuk az érthetőség kedvéért – szögletes zárójelbe téve a kiegés