Klementin levelet ír - Sara Pennypacker

Péntek reggel kicsit izgatottan ébredtem: ez lesz az utolsó nap, amikor még el kell tűrnöm Nagel kisasszonyt. És közben aggódtam is, mert valami rossz előérzetem volt, de nem tudtam, mi az. Az iskolában megtudtam. – Ebéd után átmegyünk a városházára – jelentette be Nagel kisasszony. Felvett egy papírt: – Ezen az áll, hogy a ceremónia levélolvasással kezdődik. Egy órakor. Ettől kis híján szívrohamot kaptam. Egész délelőtt csak ültem, és a gyomrom úgy elszorult, hogy belefagytam a székembe. Tök némán; annyira, hogy egyetlen egy „Klementin-figyelj!”-t se hallottam. Ami vadonatúj rekord. Ez a szívroham jó oldala. Szerintem. Klementin nem hisz a fülének – lehet, hogy szeretett tanítója, Mr Pusenya nem marad tovább az iskolában, hanem kutatóexpedícióra megy Egyiptomba! Soha egy tanító sem értette Klementin ösztönös természetét, az állandó rajzolhatnékját, sem azt, hogy versenyre kel a faliórával, mikor túlságosan hosszúnak tűnik a nap. Az osztályt pedig helyettes fogja tanítani, aki csupa új szabályt vezet be, amikből Klementin semmit sem ért. Nincs más megoldás, határozza el Klementin: ki kell találni valamit, amivel maradásra bírhatja tanítóját. Ha ezzel tönkreteszi tanítója nagy lehetőségét, ami az ember életében csak egyszer következik el – nos, megéri! Vagy nem?