Harc az életért falatról falatra - Katona Fruzsina

Miért nem beszélünk az egyik leghalálosabb pszichés betegségről, az evészavarról? Bárcsak sikerült volna kórház nélkül is. De ez a valami sajnos túlságosan is eluralkodott rajtam. Ez a betegség iszonyatos. Olyan, mintha egy parazita lakna az agyadban, és minden egyes lenyelt falat után életre kelne. A végén már annyira kínzó ez az érzés, hogy inkább nem eszel, és elviseled az éhséget, mint hogy bármilyen ételt a szádba vegyél, megrágj és lenyelj. Aztán ha mégis ettél, jön az önostorozás, az undor saját magadtól, a vécé fölé görnyedsz vagy hashajtót szedsz be, hogy a mérleg mutatója a számodra kedvező irányba mozduljon. És mi történik, ha eléred az álomsúlyt? Na, olyan soha nincs. Eltorzul a világ, és egész nap csak azon a bizonyos számon fogsz gondolkozni. Nem érdekelnek se barátok, se család, se buli. Nem érdekel semmi. Megszűnik minden. »Hány kalória?« »Mennyit ehetek még?« Este aztán lelkiismeret-furdalásod lesz amiatt, hogy keveset eszel, megfogadod, hogy többet fogsz enni. Hazudsz nemcsak a hozzád közel állóknak, hanem saját magadnak is. Aztán egyik nap arra ébredsz, hogy a mérlegnek sem hiszel, hogy nem mindegy, milyen tányérból eszel, és mivel, mikor, mennyi ideig. Úgy fekszel le este, hogy akkor jutalmazod magad, ha korog a gyomrod. Minél többet fogysz egyik nap, annál többet szeretnél másnap. Néhányan biztosan megkérdezik majd, miért teszem ki ezt az egészet az ablakba, hogy boldog-boldogtalan csámcsoghasson rajta. Nos, ha észhez kap akár egy lány vagy fiú, aki ugyanebben a cipőben jár, mint én, akkor elértem a célomat. Hogy megkérdeztem-e magamtól, mindez megérte-e? Minek? Én már tudom a választ. Életem eddigi legnagyobb harcában győztem, és hátrahagytam azt a dolgot, ami abból táplálkozott, hogy én éheztem.