De kár megvénülni! - Mór Jókai

?Eloször azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy egy becsületes ember gonosztettei. Mert hát én az vagyok: becsületes ember, egyéb címem sincs: se tisztelt hazafi, se szeretett polgártárs, se elismert szakférfiú. Csak becsületes ember: minden pontban, még a pontok pontjában is. Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királlyal, italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a noknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hutlenség baktériumai ellen. És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bunömmel? Elég, ha a feleségem így szólít, hogy te bunöm! Inkább választottam ezt a címet ?De kár megvénülni! Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok. Biz az vagyok. Az ötvenediket járom. De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvennyolcnál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolcasnak. Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetráns szekfuszeg buze, mely három lépésrol elárulja, hogy az ember a haját védelmezi! Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háborúban már hadnagy voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom adni, hogy hogyan szereztem??